Mucsai Köpedelem
Az elegáns bolgár, aki címet adott a csodakönyvemnek :-)
(részlet)
Az alábbi rövidke részlet azt meséli el, miért is az lett a csodakönyvem címe, ami. Egy remek példa arra, hogy amikor egy önmagából teljesen kivetkőző, a rühes belsejét hányingerkeltően, kéretlenül, szégyentelenül mutogató, mindenestül és menthetetlenül meggonoszodott "ember", hogyha nem köthet bele az aljas viselkedésembe, a bunkó modoromba, a szemetül végzett munkámba - mert egyik sem létezik -, akkor beleköt a szeretet alapú létembe, az emberségembe, a kedvességembe, a jó lelkűek által imádott lényembe. Mert megőrjíti. Őrjöng benne az irigység, rohad benne a gyűlölet förtelme, hogy ő ilyesmikre képtelen. És amikor már nem képes türtőztetni magát, elszabadul a pokla és fröcsögve-öklendezve kitör belőle a benne fortyogó visszataszító moslék- és szarfolyam. Szenny és genny. Megmutatja azt, amit addig csak sejtett az ember, hogy kiféle, de inkább miféle is ő valójában.
Szörnyű volt átélni, mert váratlanul jött, felkészületlenül ért és teljesen életszerűtlen volt mindenestül. Annyira undorító volt a torz képe, a szellemi fogyatékos makogása, a nyálát vicsorogva fröcskölő, a nyelvét bent tartani képtelen szájnak csúfolt micsodája, hogy majdnem elhánytam magam. Utólag pedig annyira vicces az egész, hogy mindig fetrengek a röhögéstől, ha eszembe jut a valós énjét hűen tükröző jelenet. :-)
Álljon hát itt a röpke részlet Gvorovról, a Keresztapáról. A csodakönyvem keresztapjáról. :-)
...
Talán három hete dolgoztam Gvorov disznófuvarozó cégénél és ezalatt az idő alatt az összes sofőrt megismertem. Érdekes dolog volt azokkal az emberekkel találkozni, akiknek addig csupán az édesanyját ismertem. Őket is csak Gvorov és Téboly elbeszéléseiből. Valamiért egyetlen sofőr anyukáját sem kedvelték, hát folyamatosan és hangosan szidták mindet. Talán, mert kivétel nélkül mindegyiket igazi rosszlánynak tartották. Ha bármelyik sofőr vagy a munkája volt a téma, perceken belül előkerült az édesanyja is. Én még ennyi ágrólszakadt, rosszéletű, repedtsarkú, nemi beteg, naphosszat az út szélén strichelő, fogatlan, rettentően büdös és rühös kurváról sohasem hallottam korábban. Aztán ha bármelyik hazaért egy-egy hosszabb útról, rendre órákon át beszélgetett barátságosan a cég vezetőjével és annak jobbkezével. Talán az édesanyjuk fiatalkori ballépéseit és az ezek miatt kialakult, meglehetősen rosszhírét sikerült ilyenkor újra és újra kimagyarázniuk. Az egyik gépkocsivezető viszont valószínűleg jóvátehetetlen hibát követett el. Túl sok jót nem hallhatott rólam a közös főnökeinktől, de valamiért mégis barátságosan állt szóba velem, ráadásul Gvorov és Téboly füle hallatára. Már az első pillanatban tudtam, hogy hatalmas baj van és abban is biztos voltam, hogy nagyon csúnya folytatása lesz a dolognak. Csak azt nem tudtam elképzelni, hogy pontosan mi és mekkora. Hamar kiderült.
Elbúcsúztunk, udvariasan köszönt mindenkinek és hazafelé indult. Még ki sem juthatott a Használt Gumióvszer Javító Műhely udvaráról, amikor elszabadult a tüzes pokol. A vérgőzös indulatait látva utólag már el nem tudom képzelni, hogyan bírhatta ki Gvorov addig, hogy a sofőr végre eltakarodjon. Egyszer csak ott állt előttem és vérben forogtak a szemei. Ez nem volt sem ijesztő, sem zavaró, mert nagyon passzolt a nemesen egyszerű vonásaihoz és a mucsai viszonylatban férfiasan tökéletesnek számító tompa arcéléhez. Gvorov a helybéli hölgyek örömére kifejezetten jóképű és daliás férfinak, szép szál legénynek számított. A pocakja előkelően kerekedett, a lábai ugyan meglehetősen kurták voltak, de ügyesen használta őket. A magas homloka, a szigorú szemöldöke, az örökké csorgó orra és a gyakran habzó szája pedig leírhatatlanul tekintélyparancsoló volt. Pont, ahogyan egy komoly cég főnökéhez illik.
Végül aztán csak elkezdett ordítani, de túlságosan nagy volt benne a feszültség. Így a veleszületett eleganciája és a valóban választékos ékesszólása villámgyorsan a múlté lett.
- Nyemeré szejjé a sofőrökke ijjenyny szép enyny beszénynyi! Hajjogy, amityty monyny gyokk? Soha työbbé nyemeré szejjé a sofőrökke ijjenyny szépenyny beszénynyi! - hajtogatta és attól féltem, hogy megüti a guta. - Eszek minynygygyáj jatyokk és nyemmem berekk! Nye monygyamm eej mékk eccer! Értyty egygy? - hadarta végig, én meg minden erőmmel a legvégén feltett kérdésére, koncentráltam, hogy legalább azt megértsem, hogy mit is szeretne tőlem, de egyetlen kérdés erejéig az aggodalmam erősebbnek bizonyult.
- Hívjak orvost? - néztem kérdőn - és abban a hitben, hogyha ekkora a baj, van kihez fordulnom -, Tébolyra, de ő komoly arcot vágva elfordította inkább a fejét.
Aztán gyorsan biztosítottam Gvorovot, hogy értem, mert nem akartam, hogy akkor legyen valami baja, amikor én is ott vagyok.
- Értem! - próbáltam megnyugtatni, de ettől csak még idegesebb lett.
Utólag végiggondolva, ez kivétel nélkül minden esetben így volt, ha csak egyetlen szó elhagyta a számat a jelenlétében.
- Esza kipa szotyty hejetyty köpegyejem! Ikaszi mocs koss köpegyejem! Bügyös kurva anyáty minygyenyki nyekk! - üvöltötte, mint egy eszement, aztán odaköpött az iroda padlójára. - Rohagy gyonyny mekk asz őszes iny gyenyéjő! - folytatta önmagát hergelve és arra tudtam csak gondolni, hogy valamilyen idegrohama van.
Aztán Gvorov még vagy háromszor odaköpött a padlóra, majd kibámult az ablakon. Pár perce még nyitva volt, de Téboly közben becsukta, mert a huzat állandóan szétfújta a nagy fáradsággal és teljesen feleslegesen újra és újra összerendezett papírjait. De, Gvorov nem ismert lehetetlent. Hangosan megszívta a mindig taknyos orrát, szürcsögte kicsit, aztán egy hatalmas krákogás után - ahelyett, hogy mint máskor is, jóízűen lenyelte volna -, inkább kiköpött az ablakon. Csak előtte nem nyitotta ki azt.
Szép lassan, egyenletes tempóban és akadály nélkül csorgott lefelé az utálata az üvegen és amikor ezt meglátta, teljesen elsápadt.
- Kija geci faszom csuktya be esztyety a szarty. Nya, aszsz tyaka rícscsa eej gyorsany eszty a szarty rója!
Mikor látta, hogy nem mozdulok, gyilkos tekintettel bámult a képembe, de álltam. Vagy ültem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy irritálja-e annyira a szemüvegem, mint az ablak, hogy tegyen egy próbát azzal is. Szelíden néztem vissza és a háromlábú széken maradtam.
- Mija faszszty bámúsz? Tye vójtyá? - kérdezett rá ravaszul a gyanújára.
- Nem. Nem én köptem oda - válaszoltam, mire láttam rajta, hogy eddig még soha nem volt olyan emberrel dolga, aki ennyire rosszul érti minden szavát.
- Nyem eszty etyty kérgyesz tyemm, baszogy! Tye csuktyty agybe?
- Nem.
- Akkó mekk kija faszom vóty?
Túlságosan sok időt nem hagyott a sürgető hangsúlya és a türelmetlen testbeszéde, úgyhogy pillanatok alatt vettem sorra az összes szóba jöhető elkövetőt. Tényleg, mintha a kedvenc krimi sorozatomból léptem volna elő a legjobb pillanatban, hogy megoldjam a rejtélyt. Csak senki nem szólított felügyelő úrnak, miközben a homlokomat ráncoltam és masszíroztam komoly arccal és felváltva. Aztán a közvetett és közvetlen bizonyítékok alapján villámgyorsan megneveztem, az általam leginkább gyanúsítottat.
- Lehet, hogy a huzat - válaszoltam, de valószínűleg oda lehetett írva az arcomra, hogy ezt magam sem gondolom komolyan.
Csúnyán savanyodott el Gvorov amúgy sem túl derűs képe, aztán csak legyintett egyet lemondóan. Éreztem, hogy nem okoztam neki csalódást, mert kábé ennyit várt tőlem. Nem is pazarolta rám tovább a drága idejét, inkább Téboly felé fordult.
- Tye vótytyá, Bibi?
- Én-e? - kapcsolódott be Téboly az üdítő beszélgetésbe.
- Tye csuktyagy be?
- Mit?
- Asz abja kotyty!
- Én hát!
- Akkó tyaka rícscsagy is je! - üvöltötte a bolgár.
- Nem én köptem oda! - érvelt a Bibi némileg flegmán, valamiért engem utánozva, mire Gvorov mégegyszer odaköpött az ablakra, majd hörögve elviharzott.