Mucsai Köpedelem

• 

Azaz néhány, a - méretileg legalábbis biztosan - nagy íróról

 

Nem fontossági sorrendben, inkább csak úgy össze-vissza, hogy a gondolataim hűen tükrözzék az eszem járását. Tudjátok... a nézése meg a járása. (Nálam milliószor okosabbak és műveltebbek mondják, hogy ez a kettő a legfontosabb.)

Ennek megfelelően és ha nagyot akarnék lódítani, most azt mondanám, hogy a zöld szemem kék. Ekkora túlzásokba viszont nem szeretnék esni - úgyis rossz az egyensúly érzékem -, tehát egyezzünk meg abban, hogy valóban kék. Mind a négy. Első ránézésre pont úgy nézek ki, mint a mondókabeli - majdnem mondabelit írtam - hülye gyerek. Tudjátok, amelyiknek a feje kerek. A többi említésre méltó részünk szerencsére nem teljesen egyforma, ezért lehet bennünket megkülönböztetni.

Nem panaszként mondom - inkább csak a Bibit szeretném vigasztalni -, de igazi férfiként nekem sem volt egyszerű életem. Elsősorban a hölgyeknek köszönhetően. Hányt-vetett a sors - valami nagyon ingerelhette - egyik karjából a másikba. Én meg folyamatosan úgy éreztem magam, mint egy igazi tengerész. Amelyik nem csak tengert nem látott még, de vizet sem iszik. Sokszor nem tudtam, hogy hol vagyok és ébredek fel másnap. Ágyban, mellette, néha alatta. Másnaposság, kettős látás - néha nőből, máskor csak a mellükből és a lábukból - aztán újra és újra hajóra szálltam, hogy új helyen kössek ki. Képzelhetitek! És mégsem horrort vagy thrillert írtam. Én már csak ilyen vagyok. Talán az alábbi részlet a kezdetekről szóló történetfüzérből érthetőbbé teszi a zagyva szavaimat. Álljon hát itt szépítés nélkül. Megértés végett, hogy miért is lettem ilyen, amilyen.

 

Talán senki sem gondolná és el is csak kevesen hiszik, de születésem óta keveredek mindenféle bonyodalmakba a nőkkel. Pár napos voltam csak, de a ráncos bőröm és a picit több mint 50 centiméteres termetem ellenére rögtön látszott rajtam, hogy nagy nőcsábász leszek. A kórházi ápoló személyzet hölgytagjai pedig sosem lesznek biztonságban tőlem. Legalábbis azon átmeneti időszakok alatt, amikor ápolásra szorulok. A nővérkékkel való híresen hírhedett kalandjaim feltétlenül megérik, hogy papírra vessem őket. Már csak okulás végett is. Ne a saját kárán kelljen senkinek a fontos dolgokat megtanulnia. Az ápolónők szerint én a pénzemet értem meg, de legalább jó vásárt csináltak velem.

Hogyan is kezdődött az egész? Tényleg a legelején. Hiszen éppen csak két napja voltam itt ezen a világon és máris pikánsan intim kalandokba bonyolódtam. Ráadásul gyorsan kiderült, ha arról van szó, nem válogatok az eszközökben és túlzottan szégyenlős sem vagyok. Az egyetlen szerencsém az lehetett, hogy a zsenge koromra való tekintettel vagy, mert nagyon tetszettem az ápoló lányoknak, igen diszkréten kezelték az ügyet. Sosem fog már kiderülni a teljes igazság, ezért oszlanak meg a vélemények arról, hogy éppen csak 48 órásan már kanos voltam-e vagy csak nagyon éhes. Mindenesetre tény, az volt az első nap, amikor a nők megérezhették, soha többé nem lesz nyugtuk tőlem.

A dolog azzal kezdődött, hogy minket újszülött kisbabákat megadott időnként szoptatásra vittek az édesanyáinkhoz. A rendszeresen ismétlődő etetések remek események voltak az én kis gyagyás életemben. Nem bírtam megunni a zabálást, pedig mindig megfájdult a teletömött pocakom. Sosem tudták szerencsétlenek, hogy mi a bajom. A lényeg, hogy mindig fájt. Akár mert éhes voltam, akár mert dugig és ez ürügyül szolgált arra, hogy megállás nélkül üvöltsek, mint akit nyúznak. Ez volt a csel, mert ilyenkor, mindig felkapott az egyik csinos nővérke és átvitt az anyámhoz. Én természetesen magát az utat szerettem a legjobban, meg a lány hatalmas melleit. Már az úton elkezdtem kigombolni a fehér köpenyét és megpróbáltam bekapni a cici bimbóját. Hogy, miért nem volt elég az anyám melle? Talán, mert az csak munkaeszköz volt és abban nem olyan sok az élvezet, mint a tiltott gyümölcsben. Azokban a hatalmas és gyönyörű gömbőcökben, amik ott ringatóztak fel és alá az orrom és a szemeim előtt. A lány azt még békésen hagyta, hogy jól megfogdossam - gyűrtem-gyömöszöltem, ahol értem -, de mikor megérezte a nyámnyogva a nyálamat csorgató számat, kissé mérgesen így szólt:

- Bírd még ki egy picit, kisöreg! Mindjárt az anyunál leszünk! Ha nem hagyod abba, jól kiporollak, amikor nem látja senki! Még jó, hogy nem mászol mindjárt rám és erőszakolsz meg! Most rögtön és itt helyben! - közben pedig édesen belevigyorgott az izgalomtól és az erőlködéstől vértolulásos képembe.

Na, erre kezdtem csak el igazán üvölteni. Aki nem hallott még ilyet, az el sem tudja képzelni. Mire úgy megijedt szegény, hogy azt mondta:

- Jól van! Jól van, csak ne ordíts, mint a fábaszorult! Játszhatsz vele egy kicsit! De, tudjad, hol a határ!

Nekem aztán mondhatta, elég hiányosak voltak a földrajzi ismereteim. Elvégre éppen csak belekezdtem a domborzat tanulmányozásába. Érdekes módon sokkal halkabb lettem és szorgalmasan fogdostam tovább. Ettől kezdve mindegyik megengedte, hogy az úton kedvemre játszhassak. Egyetlen dolog szomorított csak el kissé. Úgy éreztem, nem vesznek teljesen komolyan. Kicsi és ravasz gazembernek hittek, talán az ártatlan szemeim miatt. Pedig nagyon azon voltam, hogy megmutassam nekik, végre-valahára, oly hosszú idő után igazi férfira akadtak. Aki mellett nem lehet csak úgy és szó nélkül elmenni. Természetesen sokat tanultam az esetből és amióta elhagytam a szülészetet, szépen megnőttem, folyamatosan öregszem és egyre tapasztaltabb leszek.

____________________________________________________________________

 

Van egy aranyos, szépséges lányom, nem is akármilyen. Magas, vékony, gyönyörű és okos. Kisbabnak hívom születése óta. Első perctől adta az édesebbnél édesebb témákat az íráshoz, én meg szeretettel és örömmel fogadtam el Tőle. Álljon itt három röpkeség - elsősorban a női észjárás megértése végett - abból a kb. 2000-ből, amit Róla írtam. Mondjuk úgy, hogy játékból magamnak és gyermek utánpótlás előállítási kedvcsinálás céljából Neki. Lássuk hát...

 

Kisbab 17 éves és vele minden pillanat vidám. Sokszor még olyankor is nevetős, amikor ő ezt nem is sejti. Az esti Rolling Stones koncertre mentünk, a Hermina úton sétáltunk. Nézegettük a Stadion felé hömpölygő tömeget, közben megállás nélkül ittunk a hőségben. Kisbab fantasztikusan nézett ki a maga festette szoknyájában és cipőjében, hajpánttal a nap sugarai által tincsenként más-más színűre varázsolt hajában.

Szemből két 40 körüli nő közeledett. Férfi szemmel nézve mind a kettő különlegesen szép volt. Gyönyörű barna bőr, piercing a köldökükben, szexi, elegánsan lenge ruha a tökéletes testükön és csinos magassarkú cipő a csodaszép lábukon. A mai világban ciki ilyesmit mondani, mégis be kell vallanom, hogy mind a négy szemem elkerekedett és közben a lélegzetem is elállt a látványuktól. Sokat látott földrajz tanárként és lelkes jöjj vissza vándorként olyan csoda domborzattal kerültem szembe, hogy feltétlenül barangolni és barlangolni vágytam. Pedig hátulról meg sem nézhettem őket. Biztos voltam benne, hogy a valóság messze felülírja a szegényes képzeletemet.

Miközben titokban gyönyörködtem bennük és próbáltam nem arra gondolni, hogy, ha minden úgy alakul, ahogyan én szeretném, akkor velük töltöm a hétvégét egy normál esetben mindössze két személy számára kényelmet adó, 180 x 200 cm méretű, elvileg fekvő helyen, Kisbab szeme is elkerekedett. Aztán szörnyülködve suttogta oda nekem a teljesen jogos, egy 17 éves hölgy fejében megfogalmazódott kérdését.

- Apu! Apuuuuuuu! Nézd, milyen ruhában mennek rock koncertre!! Hogy néznek ki??? - nézett rám őszinte döbbenettel és elég tudathasadásos helyzet és állapot volt.

Egyikünk sem hitt a szemének, dacára, hogy ugyanazt láttuk. Nem voltam biztos benne, hogy megfelelő és a helyzethez illő választ fogok tudni adni. Hiszen közben olyan jelenetek játszódtak le a szemeim előtt, melyek jogdíját bármelyik porno producer gondolkodás és alkudozás nélkül, azonnal és készpénzben tette volna le elém. Vagy a kezembe.

Aztán szerencsére mégis.

- Hát igen! Szörnyen! - dünnyögtem egyetértően az orrom alatt Kisbab felé, aki ettől láthatóan megnyugodott.

Magamban pedig még annyit tettem hozzá, hogy:

- Szörnyen jól!!! - és jobb híján nyeltem még egy nagyot. :-)

 

Na, jó, lássunk egy régebbit is. Csak, hogy mindenki megérthesse, miért is olyan különleges a kapcsolatom a lányommal. Talán, mert már pici korában is igazi nő volt, aki mellett minden pillanatban és valóban biztonságban érezhettem magam.

 

Lassan 10 éve történt. Nyár közepe volt és reggelente úszótáborba vittem Kisbabot. Aztán délután hazahoztam onnan, de ezen a napon nem. Dolgom volt még - maszek munka - és a metró Kőbánya-Kispesti végállomásánál beszéltünk meg randevút az édesanyjával, hogy ott adom majd át neki a gyereket. Mi értünk oda korábban és unaloműző szomjoltásként kortyolgattuk az üvegből a hűs limonádét. Figyeltük a hosszú átjárót teljesen megtöltő véget nem érő tömeget és persze az órát, de az anyukája nem volt sehol. Kicsit türelmetlenek voltunk a fullasztó hőségben. Nekem indulnom kellett volna - időre mentem -, a gyerek pedig otthon szeretett volna már lenni a játékai között. Arról beszélgettünk, vajon milyen ruhában ment el reggel az édesanyja a munkába, de hiába törtük a fejünket. Egyikünk sem emlékezett rá, pedig ebben az emberáradatban igen sokat segített volna. Aztán, amikor odaguggoltam a fáradt gyerek mellé, hogy a combomra ülhessen, Kisbab komoly arccal felém fordult és megnyugtatóan a vállamra tette a picurka kezét, majd így szólt:

- Ne aggódj apuci! Én arcról is felismerem! :-)

 

Muszáj tudomásul vennem, hogy a lányom időközben felnőtt és lassan igazi, érzékeny hölgy lesz. Olyan, akinek már működnek a megérzései és csavaros az észjárása. Ezt pedig a férfiember rendre nehezen tudja követni. Ha pedig mégis megpróbálja, nagyon gyakran és igen könnyen csapdába esik. Akkor is, ha igazat mond a nőnek és olyankor is, ha megpróbál valamit elhallgatni, még ha nem hazugság a célja ezzel. Mondjuk inkább úgy, hogy mindössze szeretné megóvni őt valamitől. Egy apa a kislányát pedig különösen és nyilvánvalóan mindentől.

 

Kisbab a válás után pár napot nálam töltött, természetesen gyönyörű tisztaság várta a lakásban. De a női szem mindent észrevesz, a legapróbb jelekből is könnyedén és folyékonyan olvas. Aztán pedig levonja a következtetéseit. Miután többször körbejárta a lakást megállt előttem és hatalmasra kerekedett szemekkel kérdezte meg tőlem.

- Apu! Te csajozol?

Járt az agyam, ráadásul rám cseppet sem jellemző módon igen csak sebesen. Elvégre a kislányomról volt szó és nem történhetett meg, hogy csalódjon bennem. Néztem rá hosszan és elképesztően ártatlanul. Tényleg úgy éreztem, hogy a ma született bárány hozzám képest… Közben pedig kavarogtak a gondolataim, vajon a lehető legnagyobb elővigyázatosságom ellenére mi a fenén bukhattam le. Aztán nem húzhattam tovább az időt, muszáj volt őszintén válaszolnom.

- Dehogy, Kicsim! Csak nem képzeled! Az apuci nem olyan, hiszen ismersz! - mire csípőre tette a kezét, összevonta a szemöldökét és gyanakodva, némi szigorral hangjában, de azért ravaszul mosolyogva újra kérdezett.

Én meg, már azelőtt, hogy megszólalt volna pontosan tudtam, hogy ebből biztosan nem fogok jól kijönni.

- Apu! Ugye te nem vagy buzi??? :-)

____________________________________________________________________

 

Végtelenül szerencsés ember vagyok. Négy szerelmem van. Vagyis öt. Ők tökéletes harmóniában töltik ki a szívemet. Nem zavarják egymást, nem féltékenykednek egymásra és minden percben ajándékozzák a tökéletes boldogságot.

 

A szívem csücske Pumpócska. A legédesebb nő, akit valaha megismerhettem. Minden EMBER-nek azt kívánom, találja meg a párját!

Neki köszönhetem, hogy ráleltünk a közös szerelmünkre. A darts-ra.

Hosszú évtizedek óta van velem, váratlanul jön és ugyanígy áll odébb, az én csapodár szerelmem, az írás. Mindig előzmény nélkül állít be, akármeddig marad és bármilyen sokáig van távol, valamilyen formában mindig itt van velem. A magány szeretője, aki a tökéletes szabadságot, az alkotás örömét adja. Nem vár cserébe semmit és nem kér számon. Ha kell, amit ad, kell, ha nem kell, hát nem kell. Rám bízza és sosem sértődik meg, nem büntet szűkmarkúsággal.

A negyedik szerelmem beteljesületlen, csupán örök álom. Szerelmem Afrika, elsősorban Tanzánia. Ha nem ismerném Pumpócskát, sajnálnám, hogy nem oda születtem. De, majd legközelebb. Mert biztos vagyok benne, hogy lesz olyan.

És megint van egy édes cica szerelmem. Pedig, Cucika után ezt el sem tudtam képzelni. Ő talált ránk, szeretett meg minket és velünk maradt. Pedig, annyi mindenkit választhatott volna.

____________________________________________________________________

 

Nem foglalkozom a lelketlen, engem bántó, megfelelési kényszerből vagy a silány minőségük miatt gonosszá torzult, embernek csúfolt micsodákkal. Képtelen vagyok gyűlölni és bosszúvágy sincs bennem. Egyetlen szó és zokszó nélkül odébbállok és kiírom magamból a megbántottságomat. Méregtelenítek. Ellépek és nem nézek többé vissza. (Volt egyetlen kivétel és nem lesz több.) Nekik pedig sose legyen szükségük a segítségemre.

Egyre kevesebbet beszélek. Nem érdekelnek a pénz, a politika, a média, a reklámok - sorolhatnám még, de minek - által az orruknál fogva vezetett, önálló gondolkodásra képtelen, megfelelési kényszeres, a másként vélekedő embereket zsigerből gyűlölő, a saját rabszolgaságukat is tagadó, megkeseredve fröcsögő, tekintélyelvű, pénzimádó, önző lények.

Nem emberek. Számomra lényegtelenek!

____________________________________________________________________

 

Az írás mellett már csak tanítok és gyógyítok. A bennem lévő, tapasztalaton alapuló, valós tudásommal, a szeretetemmel. Nem hiszek az ún. "tudományban", vagyis a csalásban, az ún. "gyógy"szerekben és az azokat jutalék reményében felíró, öntelt orvosokban. Ők csak a Gonosz hierarchiájának emberellenes legalja. Érzem és látom a fontos dolgokat, senki és semmi nem tudja ezt befolyásolni. Lekezelhetsz, tarthatsz hülyének, a szavaimat méregnek. Becsapott és az iskolában elbutított emberként hosszú időn keresztül én magam ugyanezt hittem, hiszen a reakciók nekem is ezt mutatták. Ezt sulykolták belém azok, akik az igaz szót, az őszinteséget hírből sem ismerik és el sem viselik. Ez is a nagy átverés, a megvezetés része volt. Maradtam és maradok az, aki és amilyen mindig is voltam. Azt mondom, amit érzek és gondolok.

Előbb vagy utóbb minden valóban fontos kérdésünkre megkapjuk a választ. Akkor is, ha ez teljességgel reménytelennek tűnik egy-egy élethelyzetben. A jólelkű, szeretet alapú tisztességes ember különösen nehéz, elképesztően hátrányos helyzetben van ezen az általunk félreismert, a végtelenül gyáva, önmaga létét is tagadó Gonosz és annak torzszülött, szellemifogyatékos, értéktelen földi lényei által irányított, gyűlöleten és csalások sorozatán alapuló, teljesen elembertelenedett világon. Semmi és szinte senki nem az, aminek és akinek látszik. A szavaim tudást adnak és gyógyítanak, ha valaki elfogad engem és csakis akkor! Pontosan olyannak, annak, amilyen és aki vagyok. A többieknek sem méreg, legfeljebb megemészthetetlenek, de arról nem én tehetek. És ez nem a felelősség elhárítása, mindössze tény. Minden és kizárólag Rajtad múlik.

____________________________________________________________________

 

Nem vitatkozom. Csináljuk azt, hogy bármiről is legyen szó, már most elismerem, hogy Neked van igazad. Számomra ennek semmi jelentősége, Te meg nem rágódsz, nem idegeskedsz feleslegesen.

____________________________________________________________________

 

Van három betű, mely három a megfelelő sorrendbe téve, minden valós tudásnak az alapja. Abban a pillanatban, hogy rájöttél melyek ezek, megváltozik a gondolkodásod és az egész életed. Szép lassan választ kapsz az összes, addig reménytelenül megválaszolhatatlannak tűnő kérdésedre. Elkezdesz látni, érteni és megérteni, majd van egy pont ahol összeáll a kép. Kezdetben ugyan sejtelmesen, haloványan, sőt ijesztően, rémisztően. Aztán folyamatosan élesedni kezd és azt látod, amit minden embernek látnia kellene. Hogyha elég erős vagy, gyorsan elmúlik a félelmed és nem esel letargiába. Megtanulsz jól látni és érezni, elkezdesz érteni és megérteni. Fáradhatatlanul figyeled a jeleket, amik visszaigazolják a tudásodat. Amivel nem kérkedsz. Nem okoskodsz, nem vitatkozol, nem erőlteted rá senkire, mert értelme sem lenne. Úgysem hinne neked senki, aki nem megy végig azon az úton, amin te. Éppen ezért nem érdemes sem ellopni, sem megvenni ezt a tudást. Te viszont soha többé nem hiszel az ún. tudományban, az iskolában tanultakban, semmiben, amit rád erőltettek gyermekkorod óta. Innentől egyetlen szavát, de még a lélegzetvételét sem hiszed el többé tanárnak, orvosnak, televízióban szereplőnek, újságírónak, tudósnak, szakértőnek, politikusnak, papnak, meg a többi nagyarcú megmondónak. Magadtól jössz rá a szabályokra is és ezeket magátólértetődő módon tartod be. Pedig van belőlük jó néhány.

Néhány tucat alap szabály. Nem alapszabály! Mindennek az alapjai. Te döntesz, mit kezdesz velük! Ezeket csak az tudja betartani, aki megértette őket. Ebben az esetben az életed természetes részévé válnak és megváltozik minden. Egymásra épülnek, kiegészítik egymást. Erőt adnak és meggyógyítanak. Pontosan tudni fogod, mit (ne) tegyél, (ne) egyél, (ne) vegyél, milyen (ne) legyél, miben (ne) higgyél.

____________________________________________________________________